Jánok földrajzi elhelyezkedése, régészeti előzmények. Jánok (Janík) a mai Szlovákia területén található, a Kassai-medencében, több kisebb tájegység találkozásánál. Maga a falu egy földrajzi választóvonalon fekszik: A Cserehát lankás dombjai itt találkoznak a Bódva és az Ida medencéjével, északon pedig a Szlovák-Érchegység nyúlványai sejlenek fel a távolban. E változatos táj már az őskor óta lakott terület, és – bár különféle népek választották megtelepedésre az idők során – kevés régészeti leletanyag került elő Jánok közvetlen környékéről. Elmondható, hogy a 19-20. század fordulóján élénk régészeti érdeklődés mutatkozott e terület iránt (lásd pl. Kormos Tivadar jászói ásatását és Csoma József munkásságát), sajnos ez alábbhagyott, napjainkig is szinte csak felszíni felmérések és építkezések során folytatott helyszíni szemlék történtek, a nagyobb lélegzetű szisztematikus feltárások száma elenyésző volt. Ebből kifolyólag ez a kis összeállítás, mely az ember megjelenésétől a magyarok honfoglalásáig végigveszi a régészeti kultúrákat, nem fókuszálhat kizárólag a településre, hanem ki kell terjesz teni vizsgálati körét a környező vidékre.

Az utolsó jégkorban (kb. 2 millió éve) folyamatos lehűlések (jégkorszakok) és felmelegedések (jégkor szakközök / interglaciálisok) követték egymást, megváltoztatva mind az éghajlatot, mind a domborzatot. A hőmérsékletingadozás következtében a folyók medrükből ki és belépve hordalékot halmoztak fel, ame lyeken lépcsőzetes párkánysíkok, ún. teraszok alakultak ki. E teraszok alkalmasak voltak az őskori ember megtelepedésére.

A paleolitikum két nagy anyagi műveltsége az egymást követő Aurignaci- és a Gravetti-kultúra. A Kassai-medencében mindkét kultúra megtelepedett, pattintott kőeszközeiket szinte minden településen meg találjuk, de a Hernád két partján sűrűsödnek leginkább. Az aurignaci emberek a barlangokban, míg a gravettiek a sík-és dombvidéken laktak. A leghíresebb auragnici lelőhely Jánok közelében a Jászói-barlang, amelyet a magyarok közül Kormos Tivadar kutatott meg 1916-ban. A barlang vizsgálata során pattintott csiszolt pengéket és egy csontárat talált barlangi medve, hiéna és farkastól származó csontok kíséretében. A későbbi kutatás igazolta, hogy a leletek az aurignaci kultúra emberétől származnak, ő vadászhatott ilyen típusú állatokra az utolsó jégkorszak egyik hidegebb periódusában. Ezzel szemben a gravettiek inkább a mamut és a bölény elejtését preferálták, ezt bizonyítja a Szepsi-barlang közelében megtalált mamut csontváza. A Gravetti-kultúra emlékeit Péderből (Peder) és Zsarnóról (Žarnov) ismerjük.

A jégkorszak végi vadászó-gyűjtögető életmódot a Kr.e. 7-6. évezred táján váltotta fel a földművelést, állattenyésztést folytató neolit civilizáció, mely változást a tudomány neolit forradalomként tartja számon. Az újkőkori emberek már nem csak haszonélvezői voltak a környezetnek, hanem aktív környezet-átalakító tevékenységet is végeztek. Így a hegyi lakóhelyeiket elhagyván átköltöztek a síkságokra és a hegyvidéket a továbbiakban nyersanyaglelőhelyként használták.

A középső neolitikum időszakában (Kr.e. 5380-4940) még magát az egész kontinenst, Európát átfogó anyagi műveltség virágzott, a Vonaldíszes kultúra, mely bekarcolt vonalakból álló díszítésmódjáról kapta a nevét. E nagyobb kulturális egység mellett vagy ebből kiválva a késő neolitikum vége felé több, kisebb csoport jelent meg. Az Északi-középhegység és a hozzá közel eső Szlovák-karszt területén a Bükki-kultúra (Bükk-csoport) jött létre a Kr.e. 6. évezred végén, mely az összes közismert barlangot benépesítette a környéken (Magyarországon az aggte leki Baradla-barlang említhető meg, Szlovákiában a Jászói-, Domica-, Ardói-barlang stb; utóbbi kettőben a kultúra barlangrajzait is megtalálták a kutatók). Nyíltszíni telepeikre is akad bizonyíték a környéken, bár inkább a magyarországi részen. Az 1940-es években Szemerén Pallavicini Alfréd őrgróf birtokán és Pusztaradványon is a bükki emberek lakótelepét tárta fel Bálint Alajos, a kassai múzeum régésze. E kultúra fejlettsége vitathatatlan: Egyrészt felfedezte az Eperjes-Tokaji-hegység obszidián bányáit, és a feldolgozott obszidiánnal (pengék, magkövek stb.) cserekereskedelmet folytattak. Másrészt, jellegzetes sárga, fehér vagy piros színű festékkel díszített, vékonyfalú kerámiája mind minőségben, mind ornamentikában magasan kitűnik az őskori Európa ré gészeti anyagából, olyannyira, hogy edényeiket (az obszidián mellett) szintén megtaláljuk a szomszédos csoportoknál is Lengyelországban, Csehországban, Romániában.

A Bükki-kultúra az Alföldön megtelepedő Tisza-kultúra ellenséges expanziója miatt volt kénytelen a hegyekbe vonulni. Viszont magát a Tisza-kultúrát is egy külső betelepülő népesség, a Tiszapolgár-kultúra támadta meg és igázta le. A Tiszapolgár-kultúra már átmenetet képez a neolitikum és a rézkor között.

A rézkort a magyar régészek mint önálló, neolitikumtól különálló korszakot kezelik, viszont a szlovák kutatás nem tesz különbséget, a rézkort a neolitikum részének tartják, ezért a publikációkban erre a korszakra az aeneolitkumként hivatkoznak. Területünkön a korai rézkorban (Kr.e. 4500/4400-4000) a Tiszapolgár-kultúra egy elkülöníthető csoportja, a Lažňany-csoport telepedett meg. A legreprezentatívabb lelőhelyeik a Kassai-medencében találhatók, leginkább a kassai körzetben, telepek és temetők egyaránt (Kassa−Bárca−Svetla IV/ Košice–Barca−Svetla IV, Kassa−Bárca−Batlony / Košice–Barca−Batlony, Kassa−Zsebes, Košice−Sebastovce). A késő rézkorban, a Kr.e. 4. évezred második felében egy eddig soha nem látott, nagy kulturális tömb keletkezett a Kárpát-medencében, a Baden-kultúra, melynek mind térben, mind időben jól elkülöníthető csoportjai vannak. A Kassai-medencében és a Kelet-Szlovák-Alföldön a Viss csoport és az Ózd-Piliny csoport népessége jelent meg és keveredett egymással. Mindkettő urnás temetkezésű népesség, de az Ózd-Pilinyi csoport antropomorf urnái unikumnak számítanak a régészeti kultúrák anyagai között.

A Kr.e. 3. és 2. évezred fordulója előtt a mai Közép-Európa térségében letelepedett népek élete rohamos fordulatot vett. Az első fémötvözet, amelyet emberi kéz állított elő, a bronz volt, amely az európai civilizációk közötti kapcsolat alapja volt. A mai Európa területén belül megnövekedett az árucsere-forgalom, több nép is vándorlásnak indult. A gazdasági és a társadalmi fejlődés zömében színesfém lelőhelyek kö zelében, kereskedelmi utak mellé települt központokban érvényesült. A legelőnyösebb fekvésű területeket rövid időn belül újabb telepesek fog lalták el és folyamatosan magukba olvasztottak az eredeti lakosságot. Az az expanzív nép, amely elfoglalta a kora bronzkorban a Kassai-medencét, az Ottományi-/ Füzesabonyi-kultúrához tartozott (Szlovákiában Ottomá nyi-, Magyarországon Füzesabonyi-kultúra néven ismert). Kialakulása a Kassai-medencéhez köthető, az ún. Kostany-fázishoz vagy csoporthoz, innen terjedt el a népesség a Hernád völgyén keresztül Magyarországra. A kultúra emberei nyíltszíni és erődített telepeket egyaránt használtak, utóbbira jelentenek példát a Kassai-medence telljei, Kassa-Bárca / Košice Barca, Alsómislye / Nižná Myšľa, Rozgony / Rozhanovce) melyek egy ben a kézművesség, a kereskedelem, a kohászat es a vallás központjai is voltak. A legteljesebben feltárt tell az alsómislyei, ahol ma már az ásatás eredményei egy régészeti park keretein belül megtekinthetőek az érdek lődők számára, védőrendszerét egy hatalmas agyagsánc és egy mély, ék alakú árok képezte, amelyet kétszer építettek át, illetve szélesítettek ki. A település lakói szögletes alakú, egy helyiségből álló, agyagpadlós házakat emeltek, ezeket valószínűleg kővel falazták alá. Az egyterű helyiségek kö zepén vagy sarkaiban általában agyagkemencét vagy megemelt tűzhelyet létesítettek. Az objektumok között megtalált kerámiákon a kultúra jelleg zetes díszítése jelenik meg futóspirálok, turbántekercsek, spirálbütykök. A telltől nem messze a hozzá tartozó temetőt is megtalálták a régészek, közel 800 sírt fel is tártak napjainkra. Mind a földvár, mind a temető leletei közt akadnak távoli kultúrák tárgyai, mely kereskedelem útján juthattak el Alsómislyére (Nižná Myšľa), tehát már a korai bronzkorban nemzetkö zi kereskedelmi központnak számított a Kassai-medence.

A középső bronzkor végén Délkelet-Szlovákia és Észak-Magyaror szág területén a pilinyi kultúra népessége jelenik meg, akik hamvasz tásos temetkezést folytattak. Nyílt színi telepükhöz tartozó, földbe mé lyített lakóház alapjaira bukkantak Nagyidán (Veľká Ida), ahol az egyik ház sarkában egy tálban elszenesedett borsómaradványokat is sikerült megmentenie az ásatóknak. Számos elrejtett kincslelet köthető hozzájuk, melyekben különböző bronztárgyakat találunk. Buzita/Buzica határából például a 19. század végén Pongrácz Sebestyén birtokos szolgáltatott be a kassai múzeumba bronzkori kardokat, melyek valószínűleg egy kincs lelet részei lehettek. A Jászói-barlangban szintén egy elrejtett késő bronz kori kincsleletben bronzból készült tokos balta, gomb és tű, nyílhegy, valamint egy borotva is volt. Ezeknek az értékeknek az elrejtésére egy, a Vág, az Orava és a Nyitra folyók völgyében földvárakat emelő népesség, a Lausitzi-kultúra erőszakos behatolása miatt kerülhetett sor.

A késő bronzkorban a megmaradt pilinyi-kultúrás népesség, a lau sitzi hódítóknak és a Nyugatról érkező, dunántúli, urnamezős kultúra bevándorlóinak összeolvadásából jött létre a Kyjatice-kultúra, melynek tagjai leginkább hegyvidéki területen, Közép-Szlovákiában és az Észa ki-középhegységben éltek. E területi adottságokból adódóan a népcso port több típusú települést is létesített: A nyíltszíni telepeket, földvára kat és a barlangokat is használatba vették. Utóbbi két településforma egy ellenséges támadásra utal, hiszen elsődlegesen menedékhely funk ciójuk volt. A Gáva-kultúra erős expanziója miatt voltak kénytelenek visszahúzódni a kyjaticei emberek a hegyekbe, és életvitelszerűen be népesíteni a barlangokat. A két kultúra határa a Bódva, a Sajó, a Hernád folyók lehettek, Kassa környékén gávai típusú leletek csoportosulnak (Péder / Peder, Hernádgönyű / Gyňov), míg a Szlovák-karszt barlangjaiban (Szepsi, Jászó, Szádelő, Szászudvarnok stb.) már rendre kyjaticei csoportok leletanyaga bukkan fel. Kiemelendő a szádelői temető, ahol 1964-1965-ben 163 temetkezést tárt fel Mária Lamiová-Schmiedlová. A halottakat elhamvasztották és gazdag edénymelléklettel látták el: Kan nelúrás csészékkel, urnákkal és belső díszítésű tálakkal. 

Az őskor utolsó nagy periódusa, a vaskor idején két nép özönlött be a Kárpát-medencébe. A szkíták, akik a Kr.e. 7-4. században telepedtek meg a Tisza vidékének alföldi és hegyvidéki ré szein, Felvidéken és Erdélyben. Anyagi műveltségüket Vekerzug-kultú raként azonosította a régészet. E kultúra jellegzetességei közé sorolható a kurgánsírok emelése, főként magasabb társadalmi státuszú egyéneknek, a steppei tárgyak megjelenése a temetkezésekben – háromszárnyú bronz nyílhegyek, lószerszámzat részei stb. – és a fazekaskorong használata. Konkrét szkíta lelőhelyet nem ismerünk a Kassai-medence keleti részéről, bár egyes helyeken feltűntek szkíta eredetű tárgyak szórványleletként. Például Tornagörgőn / Hrhov lelőhelyen, az áji barlangban, Abaújszinán / Seňa, Magyarországon pedig a kelták által elfoglalt Északi-középhegy ségben Dédestapolcsánynál egy szkíta nyílhegydepót találtak.

A késő vaskorban, a Kr. e. 4-3. században a Nyugatról érkező kel ták jelentek meg területünkön, akik először a Dunántúlon és Szlovákia nyugati részén telepedtek meg, és csak fokozatosan terjesztették ki fenn hatóságukat az Északi-középhegységre és Szlovákia keleti részeire. A kelták halottaikat elhamvasztották, maradványaikat vagy urnába vagy a sír földjébe szórták. Leggyakoribb sírmellékletként a férfiak fegyverzete (lándzsa, kard) említhető meg, amelyeket legtöbbször összehajtva, illetve megrongálva helyeztek el a halott mellett. Kelta urnasírokat Kenyhecről (Kechnec) és Abaújszináról (Seňa) ismerünk. A népcsoport telepét Csé csen (Čečejovce) S. Šiška tárta fel 1979-ben. Itt a házak padlószintjében elszenesedett búza- és árpaszemeket találtak, valamint vasérckitermelő gödröket, bennük megmunkálatlan vasérc- és vassalakdarabokkal, utób bi egyértelmű bizonyítéka, hogy a vasércet közvetlenül a telepen nyerték ki és dolgozták fel. Tehát egy lokális vasércfeldolgozó központtal kell számolnunk Csécsen (Čečejovce), a Hallstatt-korban.

A Kárpát-medence a Krisz tus születése utáni első századokban változatos képet mutatott. A ró maiak a Dunántúlt már Augustus császársága idején elkezdték meghó dítani és Kr. u. 1. században szervezték Pannónia provinciává. Viszont a dunai limes határán túl, az általuk degradálóan Barbaricumnak ne vezett részen, az idegen népesség területe húzódott. A Tisza vonaláig a szarmaták telepedtek meg az Alföldön, Erdély és a Partium területén mind a történeti adatok, mind az anyagi kultúra a dákokat igazolja.

A Kr.u. 2. századtól Kelet-Szlovákiában megjelent egy északról érke ző, germán eredetű népesség a területen, melynek régészeti leletanya ga Przeworsk-kultúrkörként ismert. Az írásos forrásokban megjelenő vandál néppel azonosított kultúra Kárpát-medencén belüli területe a Felső-Tisza-vidék északkeleti, dombvidéki területeit foglalja magába, nagyjából a Tisza vonalától a Kárpátok hegylábi folyóvölgyéig. Ham vasztásos temetkezéseik a Felső-Tisza-vidéken és Kárpátalján egyaránt megtalálhatók, viszont telepeik a Hernád-völgyben voltak legnagyobb részben megfigyelhetők.

Jánokról ebből a korszakból csak egy szürke kerámiatöredéket isme rünk, amit S. Špiak talált egy agyaggödörben, illetve Buzitán (Buzica) is találtak kora római kori kerámiatöredékeket. Komolyabb lelőhelyet a közelben Péderen (Peder) találunk, ahol egy 1963-as próbaásatás során egy 2-3. századra keltezhető germán telep került feltárásra. A telepen egy jellegzetes háztípust képviselő épületet tártak fel. Ez a hatoszlopos, lekerekített sarkú, téglalap alakú épület a Hernád-völgy szlovákiai és magyar-germán telepein egyaránt felbukkan, ezáltal egy Kárpát-me dencei Przeworsk-jellegzetességnek határozható meg. E nagyobb ház mellett kisebb alapterületű, kör alakú, cölöplyukas épület is előkerült, valamint négy, szintén lekerekített sarkú, négyzet alakú, kőalapozású kemence több gödör kíséretében. A péderi telep leletanyagában nagy számmal találunk festett, sávos kerámiát, szélesszájú korsókat, tojásdad fazekak töredékeit, melyek a terra sigillata megjelenése előtt a Római birodalom importáui voltak, és többek között műhelyük is volt Brige tioban, a mai Szőny városában. Emellett megfigyelhető volt az archa ikus Przeworsk-kerámiatípusok (csőtalpas edények, tálkák, poharak, sütőtálak) használata is, melyeket a lakosság egy idáig nem azonosított helyi fazekasműhelyből (vagy műhelyekből) szerezhetett be. 

A Belső-Ázsiából érkező avarok 568 környékén érkeztek a Kárpát-medencébe és foglalták el az alföldi területeket. Ter jeszkedésük csak lassan indult meg, a környező területeket, köztük Ausztria keleti csücskét és Szlovákia déli részét csak a 7-8. század for dulójától, tehát a késő avar kortól vették birtokba.

A Kassai-medencében a Hernád folyó partján négy késő avar kori temető található: A bárcai (Košice–Barca), a kassamindszenti (Valalíky Všechsvätych), a kenyheci (Hraničná pri Hornáde–Kechnec vagy Seňa Kechnec) és a zsebesi (Košice–Šebastovce–Lapiše) temetők. Ezek közül a legteljesebben feltárt a Kassa-zsebesi temető, amelyet 1966 és 1977 között tárták fel a Szlovák Régészeti Intézet (AU SAV) kelet-szlovákiai osztályának munkatársai: V. Budinský-Krička, S. Šiška és S. Špiak. Az ásatások eredményeképpen rézkori sírok mellett 370 késő avar kori sírt tártak fel. A temetőt mára teljesen feltártnak tekinthetjük.

A fent említett 4 temető, a bennük feltárt lovas és fegyveres sírok magas számával egyértelműen kitűnik az átlagos avar temetők közül. Ezek a közösségek, melyek tagjait lovaikkal és fegyvereikkel, valamint gazdag lószerszámzattal temettek el, katonai jellegű csoportok lehettek, amelyek a Kárpát-medencéből kifelé vezető kapukat, stratégiai jelen tőségű pontokat, valamint valószínűleg a legfontosabb nyersanyagok termelési és elosztási helyeit őrizhették a Kassai-medencében.

Kelet-Szlovákiában az avar fennhatóság Kassáig és a Hernád folyó ig terjedt, ettől északra és keletre a szlávok halomsíros kultúrája gyöke redzett meg. Bár a szlovák kutatás a szláv településnevekből kiindul va feltételezi, hogy a szlávok már a 6. századtól jelen voltak Szlovákia területén, eddig régészetileg nincs bizonyíték e korai megjelenésre. A szlávok halottaikat elhamvasztották, a sírok fölé pedig kisebb-nagyobb halmokat emeltek. Szláv halomsírok a Kelet-Szlovák Alföldön, vala mint a magyarországi részen a Bodrog folyó környékén sűrűsödnek. A Kassai-medencében szláv temető csak Kassamindszenten került elő, itt a csontvázas sírok között rendszertelenül bukkant fel 3 urnasír, illetve egy szórthamvas sír, melyek fölött halmokat nem lehetett megfigyelni. A szerény leletanyag (vaskés, bronzhuzalból készített fülbevaló) alap ján a 7-8. századra keltezték a sírokat.

Az avarok és a szlávok továbbélésével kell számolnunk a 9. században is, mivel a Kassai-medencéből feltűnően hiányoznak a 895-ben betelepülő honfoglaló magyarok sírjai. Ugyanez a helyzet a magyarországi részen, a Bódva és a Hernád folyók völgye iben csak elvétve került elő magyar emlék. A Kassai-medencében ez idáig csak Kassa környékén találtak honfoglaló magyar leleteket, több ségében ezek szórványok voltak, leletkörülményeik bizonytalanok. Abaszéplakon (Krásna nad Hornádom) a kavicsbányában 2 db kétélű kard, a bencés kolostor területén pedig egy rombusz alakú nyílcsúcs került elő. Valamint a Magyar Nemzeti Múzeum őriz egy Kassa terü letéről (pontos lelőhelye nem ismert) származó ezüstveretes szablyát. Egyedül a Kassa-Bárcai (Košice–Barca) lelőhelyről rendelkezünk pon tosabb információkkal. Itt egy 11. századi soros temető 5 sírját tárták fel 1935-ben, a mellékletek között bronz S-végű hajkarikák és barna szemesgyöngyök szerepeltek. E csekély adatok alapján feltételezhető, hogy a magyarok nem tömegesen, hanem csak csoportonként juthattak el a 10. század második felére, a 11. század elejére Kassa körzetébe.

Jánok község, a Bódva-völgyében, Kassa megyének kassai kerületében, a történelmi Magyarország Szent István király által alapított egyik legkorábbi vármegyéjében, a néhai Abaújban található. Levéltárak iratanyagaiban időnként felmerül Jánok neve és a vele kapcsolatos in formációk, amelyek az elmúlt évszázadokba nyújtanak villanásszerű betekintést. Más a helyzet egy-egy jelentősebb helység, város esetében, mivel a források azokkal kapcsolatban bőségesebbek, mint a Bódva völgyében fekvő Jánokkal. Utóbbin látszólag átsuhant a történelem, mégis, léte és folyamatos fennállása bizonyíték arra, hogy a kezdetek től eltelt korszakok formálásában lokális szinten része volt. Mivel kis településről van szó, a róla szóló információmorzsáknak mégis nagy jelentősége van, mind a település történetével foglalkozó kutatók, mind az érdeklődők számára. A vármegyében zajló történések közvetetten és közvetlenül is érintették, ezért is érdemes párhuzamosan vizsgálni a mindenkori megyének és Jánoknak, illetve szűkebb környezetének történetét.

Abaúj vármegye elnevezése alapján azt lehet gondolni, hogy az egész terület az államalapítás időszakát jellemző belviszályok idejé ben, az uralkodói házhoz hű Aba nemzetséghez tartozott. Részint így is volt, de a kiterjedt nemzetségi birtoktestek mellett megalakultak a kirá lyi közigazgatás gócpontjai, az uralkodói várispánságok is, az azokhoz tartozó falvakkal együtt. A királyi birtokokat Újvármegyének is nevez ték, amely eleinte határvármegyeként szerepelt. Újvármegye nemcsak abaúji részekre, hanem a később kialakuló Heves és Sáros vármegye területeire is kiterjedt. Ez a közigazgatási beosztás a tatárjárás után vál tozott meg, de a források még egy darabig Újvármegyeként emlegették az akkor már Abaúj-, Heves- és Sáros vármegyéket. Hatalmas terület volt, nagyrészt lakatlan erdőségekből állott. Erdőispánságok jöttek lét re, amelyek idővel várispánságokká alakultak, igazgatásukat összevon va később külön vármegyékké lettek vagy éppen maradtak az eredeti vármegye alatt. A várispánok által igazgatott uradalmak eleinte királyi kézen voltak, majd adományozásokkal nemesek, főnemesek, esetleg az egyház tulajdonába kerültek. Jó példát jelent a tornai erdőispánság, amelyet Tornáról igazgattak. A tornai ispánság 1255-ben elveszítette a jászói uradalmat, amelyet IV. Béla a jászói prépostságnak adott, és azt a területet az abaújvári ispánsághoz rendelte. Tornánál maradtak a vár környéki területek. Ellentétben az erdőségek ritkán lakott részeivel, a folyóvölgyekben népesebb lakosság élt.

I. András király uralkodása idején Béla hercegsége ide is kiterjedt. Az 1241-1242-es tatárjárás idején a lakosság a közeli erdőségekbe, il letve a hegyekben lévő barlangokba húzódott. Így tehetett a tatárok elől a Bódva-völgyét menekülő útvonalként használó IV. Béla király is, akinek a fennmaradt hagyomány szerint a Galamboskő sziklaüregeibe szedtek az ott bujkáló környékbeliek galambtojásokat. A hegyek, erdők és barlangok rejtekében húzódók túlélték a dúlást, ezért visszatértek felégetett falvaikba. Ez alapján arra lehet következtetni, hogy a lakos ság ittléte a honfoglalás óta töretlen volt.

Az Aba nemzetség által birtokolt területek nagysága, a családtagok országos ügyekben való szerepe és az általuk viselt tisztségek arra utal nak, hogy jelentőségük a politikai életben is nagy volt, egészen a szá mukra végzetes rozgonyi csatáig, amely 1312-ben zajlott. A nemzetségi birtokok révén Zemplén, Heves és Abaúj vármegyékben is meghatáro zó súllyal voltak jelen. Jánok esetében pedig azzal a gyakori jelenséggel találkozunk, hogy a királyhoz lojális, többnyire külországból szárma zó családok kaptak birtokokat, illetve a szintén hűséges magyar csalá dok egyes tagjai eredeti birtokaiktól távol kaptak új területeket, az új, nyugati mintára végrehajtott államszervezés ellen lázadó nemzetségek földjén.

A 13. század második felében a jánokiak „elődei” birtokolták a tele pülést a szomszéd helységekkel együtt. A Jánoki család őse a Hont-Páz mány nembeli Lampert volt, aki a 13. század közepén élt. A nemzetség leszármazottai nagyhírű, történelmi családok alapítói lettek. Abaújban, Jánokon kívül, Papolcs, Rakson, Parlag, Vajda, Büttös és Krasznok fal vak tartoztak a család ezen ágához. Lampert leszármazottaiból a 14. század utolsó harmadában alakultak ki a Jánoki és a Vajdai családok. Demeter veszprémi püspök, aki szintén a Hont-Pázmány nembeli Lam pert leszármazottja volt, 1398-ban, közel százévnyi családi perpatvar és viszály után szerezte vissza a családnak Jánokot és az említett falvakat. A püspök testvére, István, családjával itt telepedett meg, ő az alapítója a Jánoki, illetve a Vajdai testvércsaládoknak.

Az említett százéves viszálykodással telt időszak első részében, a 13. század utolsó harmadában, IV. László idejében, már Lampert unokái között volt konfliktus, így Jánok és környéke is viszály tárgya volt, majd az Abák foglalták el az uradalom településeit azoktól, akik jogtalanul birtokolták. Hiába volt a királyi rendelkezés, hogy kerüljön vissza Lam pert unokájához, Dershez. Az országos belháborúkkal tarkított hosszú évek után az Abák hatalma a már említett 1312-es rozgonyi csatával ért véget. Lampert unokáinak, dédunokáinak perlekedése a birtokokért és az északkeleti vármegyék felett befolyást szerzett Abák beavatkozása is igazolható. Jánok és a családhoz tartozó birtokok tulajdonosi körének vitáját az alábbi oklevélrészletekből lehet nyomon követni:

„I. Károly király visszaadja híveinek, Tamás és Miklós mestereknek. Ders fiainak, azon Jánok nevű birtokukat, melyet néhai Amadé nádor és fiai jogtalanul tartottak• volt elfoglalva. 1317.”

Az Aba család erősebb és befolyásosabb főágának bukását követően az egyre erősödő I. Károly király sorra adta vissza a jogtalanul elbirto kolt falvakat eredeti tulajdonosaiknak, feltétlen hűséget várva azoktól. Ders fiainak öröme nem volt felhőtlen. ??? A több évtizedes családi vita másik szereplője, Ders fiai szerint a bitorló közeli rokona, a Hont-Páz mány nembeli Túri Kövér Miklós, és a vele birtok-csereszerződést kö tött Szügyi Látó András és is harcolt a maga vélt igazáért.

Milyen idézet? Az esztergomi káptalan előtt Dersfia Tamás mester, a Hontpáznán nemzetségből, óvást emel az ellen, hogy rokona Miklós Jánok, Bytus és Vajda nevű közös birtokaikat Látó Andrásnak és fiainak elidegeníteni szándékozik. 1318.

Szügyi Látó András fiai és Túri Kövér Miklós még egy 13. század eleji királyi oklevélre, valamint egy korábbi birtokcserére hivatkozva akarták Ders fiait végleg kizárni jussukból.

1322-ben Temesváron, ahol a királyi udvar ideiglenesen székelt, a jogviták mellett a párbaj mint istenítélet és fegyveres sokaság fellépése is jelezte az ádáz rokoni harcot. Ders fia Tamás bajnokát, Túri Kövér Miklós és Szügyi András fiainak bajnoka leverte lováról, és ez döntötte el, hogy Ders fia Tamás mester és leszármazottai nem birtokolhatták Jánokot.

Idézet? I Károly király viszzaállitja Szügyi András fiainak az őket illető Jánok, Raksáng, Papócz, Parlagi, Vajda, Bitns és Krasznok néni (némi?) birtokokat Abaujvármegyében. Temesvár, 1321.

A birtokok körüli jogi bonyodalmak folytatódtak a következő évti zedekben is.

A közel százéves, nemegyszer kardcsörtetéssel tarkított családi drá mának Demeter püspök vetett véget, megszerezve Jánok tulajdonjogát. A püspök testvére, István és leszármazottai éltek tovább azon a környé ken Jánok birtokosaiként, Jánoki néven.

A családtörténeten túl, Jánok kapcsán adatokat kapunk a pápai ti zedjegyzékből és egyéb forrásokból is, például a kapuadó bevezetését követően a járások portáiról. Jánok az egyházi tizedet az egri káptalan nak fizette. Az pápai tizedjegyzékben (1332-1337) fennmaradt adatok tudósítanak András jánoki plébánosról, aki jövedelme után 12 garast f izetett be a káptalannak. A kapuadó miatti 1427-es összeírások Jánok esetében 24 portát említenek, Vajda pedig 19 portával rendelkezik. Büttösön 22 porta volt. Az összehasonlítás kedvéért a nagyobb Jászón, ahol premontrei kolostor működött, amely egyben hiteleshely is volt, 70 portát találni. A gyorsan fejlődő, szepességi németek által alapított Szepsi pedig180 portával rendelkezett.

Demeter veszprémi püspök, akit Vajdai, illetve Jánoki előnévvel is illettek, 1398-ban visszaszerezte családjának abaúji birtoktestét, amely nek Jánok volt a központja. Testvérének, Istvánnak, leszármazottai, Vaj dai György és Jánoki László új címert kaptak 1431-ben Feldkirchben Zsigmond királytól. Kék mezőben aranyleveles koronából két — kö nyökükkel kifelé fordult, hajlíott — fehér mezbe öltözött kar nyúlik ki, markaikban három-három veres rózsát tartva, melyeknek leveles szá rai, a koronán áthúzva, egymást keresztezik. Sisakdísz: a pajzsalak ; takarók : kék-ezüst. ?? A család az ősi címer elhagyása után kihalásáig a Zsigmond király által adományozott címert használta. A Vajdai ág a 15. század végén halt ki. Ezután, a családfák tanúsága szerint, a Jánoki névvel lehet találkozni. Országos ügyekben alig, inkább a megyei szin ten vállaltak szerepet. A leszármazottak Abaújon kívül Hont, Gömör és Heves területén is szereztek birtokokat. A 18. század elején Jánoki Farkas II. Rákóczi Ferenc magas rangú tisztje volt, testvére, Zsigmond, pedig Rákóczi alkancellárjaként tevékenykedett, és egyben szenátor is volt. Zsigmond fiával, Lászlóval halt ki a Jánoki család férfiága, 1740 ben. Az Abaúji birtokokat, köztük Jánokot, az 1503-1549 között élő Ján oki Oszvald leányai és azok leányági leszármazottai birtokolták.

A török hódoltság idején Abaújnak csak egy kisebb szelete tarto zott a törökök alá, legalábbis adózás szempontjából. Az összeírások 118 települést említenek meg, amelyek a töröknek is fizettek adót. Ahogy az szokás volt, a korábbi birtokosok és az egyház adószedői sem ke rülték el a falvakat. Az első pusztító török hadjárat 1558-ban érte el a vármegyét, 1565-ben pedig a Kassán székelő főkapitány, Schwendi Lá zár, tétlenül nézte a törökök segédcsapatai közé tartozó tatárok Abaújt érő támadását. 1640 körül Jánokot a törökök teljesen elpusztították, így 1648-ban elhagyatott faluként említik. Az állandó török veszély mellett a Habsburg uralkodók ellen harcoló erdélyi fejedelmek, Bocskai István, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György, csapatai, majd a Thököly Imre által vezetett kurucok sem kerülték el az abaúji városokat, falvakat. Nem volt ez másképp a Rákóczi-szabadságharc idején sem. A Hernád- és a Bódva-völgye korábban a császári, majd a kuruc csapatok felvonulási területe volt. A fejedelem katonái Jánokon évekig voltak beszállásolva.

A háborús évszázadokat követően 1715-1720-ban csupán két adó f izetőt írtak össze Jánokon. 1828-ban a falunak 122 háza és 908 lakosa volt. .A római katolikusok és reformátusok mellett görög katolikusok is éltek a faluban. A görög katolikus közösséget elsősorban a betelepülő ruszinok alkották. A 19. század elején magas volt a számuk, a század közepére viszont lecsökkent. A 20. század 1930-as éveire ismét nőtt a számuk. Az emlékezet szerint a betelepülő ruszinok hacsavai családok voltak, akik idővel a magyar helyett a szlovák nyelvet kezdték használ ni. Az I. világháború előtt 5-8 lengyel család is megtelepedett a faluban, megélhetést találva. A II. világháború után nagyszámú szlovák betele pülő érkezett a településre. A népszámlálások adatai között szerepel nek zsidók is, akik jobbára kereskedelemmel foglalkoztak Viszonylag magas számarányuk talán összefüggésbe hozható azzal a ténnyel, hogy Jánok központi fekvésű településnek számított, és a Szikszót Szepsivel összekötő megyei jelentőségű főút Jánok határában húzódott, ezáltal a falut bekapcsolta az országos jelentőségű kereskedelmi utak hálózatá ba.

1835. április 29-én egy nagy tűzvész elpusztította a falu épületeit, köztük a plébániát is Fényes Elek (1807-1876), felmérésében Jánok magyar faluként szere pel. 787 római katolikust, 14 görög katolikust, 37 reformátust, 7 evangé likust és 53 zsidó lakost említ, valamint megjegyzi, hogy a falu mellett termékeny a föld, és a települést szép erdők övezik. Mária Terézia 1773 as úrbéri tabelláin Jánok esetében a következő tehetősebb birtokos csa ládok szerepeltek: Péchy, Vécsey, Nyáry, Turánszky, Fáy, Keresztury és a Szirmay családok. A Fáy és Keresztury családok 59 és 52 hold felett rendelkeztek, a Péchy család 15 holdnyi volt, a Vécsey birtok nagysága szintén 15 hold volt. A birtokméretek kisbirtokosokról árulkodnak.

Borovszky Samu (1860-1912) történész, a Magyar Tudományos Akadémia irattárnoka és levelező tagja közreműködésével készült a Magyarország vármegyéi és városai című sorozat. Az Abaúj-Torna vármegyével foglalkozó kötetében a községről az alábbiakat találjuk:

„Jánok község, 96 házzal, 665 magyar lakossal, körjegyzőséggel, postaállomással. Itt van Sziklay Ede birtokos csinos udvarháza és nagy gyümölcskertészete. Régi, katolikus temploma van, melyet Péchy Far kas 1767-ben ujjá építtetett.”

1872-től a Rozsnyóról elkerülő és jogi végzettséggel rendelkező ifj. Sziklay Ede révén a Sziklay család is megjelent Jánokon, és az ott szerzett birtokán gazdálkodott. A családnak több vármegyei, illetve or szágos ismertséget szerző tagja volt, akik a jánoki emlékezetben mély nyomot hagytak. A Schmidt család, Márton nevű tagja révén, a 16. szá zad második felében került Rozsnyóra a szepességi Merényből. Két év század multán a feljegyzések Schmidt Mózest mint patikust említik. A család 1712-ben kapott nemességet. Schmidt Pál a 18. század végén Rozsnyó város bírójaként működött, Schmidt Viktor a város ügyésze lett. A Rozsnyói Társalgási Egylet működtetésében játszott jelentékeny szerepet. Az evangélikus nemesi család 1847-ben királyi engedéllyel változtatta Schmidtről Sziklayra a nevét.

Rozsnyón az akkorra nagy tekintélynek örvendő Sziklayak az 1848 1849-es forradalom és szabadságharc idején szívük vágyát követve ki vették részüket az eseményekből. Sziklay Pál, ifj. Sziklay Ede édesapja, Rozsnyó város pénztárnokaként gondoskodott arról, hogy a lakosság időben be tudja váltani a legtovább érvényben lévő Kossuth-bankókat. Ezzel a tettével sok családot megmentett a nyomortól. Sziklay József Rozsnyó környékén szabadcsapatot szervezett és részt vett a híres branyiszkói csatában. Amikor Vogel tábornok csapatai Rozsnyót sar colták, Sziklay József Krasznahorkaváraljáról Beniczky ezredes aláírás sal egy hamis nyomtatványt, szállásmegrendelőt küldött a városnak, miszerint Rozsnyó készüljön föl egy kb. 6.500 főből álló csapat fogadá sára és élelemmel való ellátására. A csel bevált, a levelet elfogták, Vogel tábornok elhagyta csapataival a várost. Idősebb Sziklay Ede táblabíró, 1848-1849-ben Gömör vármegye tiszti főügyésze volt, egyben a Rozs nyói Társalgási Egylet elnöke, az evangélikus gimnázium felügyelője és az egyházi törvényszék bírája. A szabadságharc bukása után a család tagjait üldözték. Álöltözetben hagyták el szeretett városukat, és a Cset nek közelében lévő Mártonházán húzódtak meg.

A család ismertebb hivatali, közéleti pozíciót betöltő tagjai közt meg kell említeni Sziklay Gézát, aki 1891 és 1908 között polgármestere volt Rozsnyónak. Az ő idejében állították föl a főtéren Andrássy Franciska emlékművét.

Az 1872-ben, Jánokon megtelepedő ifjabbik Sziklay Edének is szép pályafutása volt. Pesten és Bonnban folytatott jogi tanulmányokat, és Gömör megye szolgabírója volt. 1886-tól országgyűlési képviselőként szerepelt. 1910-től Abaúj-Torna és Kassa város főispánja volt. 1916 má jusában a király a Lipót-rend lovagkeresztjét adományozta neki. Tá vozásakor Kassa díszpolgárává választották. Rozsnyón vette feleségül Brezovay Klárát. Sziklay Edének és feleségének 6 gyermeke született, köztük Sziklay Szeréna, Papp-Váry Elemérné, aki költeményeivel, köz tük a Magyar Hiszekeggyel vált ismerté A család a jánoki évek alatt nagy megbecsülésnek örvendett. Gazdálkodtak, szerződéseket kötöt tek a helyiekkel, földjeikből ajándékoztak is. Az evangélikus Sziklayak katolikus templom építésére telket is adományoztak.

A máig élő emlékezet szerint a Sziklay gyerekeknek szegényebb já noki gyermekek is játszópajtásaik voltak.

A háborút megelőző évtizedekben csak 10 családból vándoroltak ki Amerikába, és idővel nagyobb részük visszatért. A századfordulón 5-6 lengyel család érkezertt Jánokra, a jobb megélhetési lehetőségek miatt. Az I. világháborúban 20 jánoki katona veszítette életét.

Az 1918-as év alapvető változást jelentett a falu életében. Jánok az újonnan alakult Csehszlovákia részévé vált, és határfalu lett. A hábo rút megelőző évtizedekben csak 10 családból vándorolt ki Amerikába és idővel mindannyian visszatértek. A századfordulón lengyel bete lepülők is érkeztek a Jánokra. Ez ismétlődik. Itt legyen vagy az előző oldalon? A trianoni döntés következtében a korábban említett megyei jelentőségű út kereskedelmi hasznossága lecsökkent, és nem véletlen, hogy az 1930-as években csak 10 izraelitát írtak itt össze. Jánokot az 1930-as évek gazdasági válsága is fájdalmasan érintette. Az 1938. no vember 2-i bécsi döntést követően a falu ismét Magyarország része lett. A volt csehszlovák pénzügyőr laktanyába a körjegyzőség költözött be, és tisztviselőszállásokat alakítottak ki. A falu vezetése a továbbiakban a laktanyából Levente Otthont és Kultúrházat tervezett kialakítani. A jánoki körjegyzőség adatszolgáltatása szerint a településnek 865 lakosa volt. A Felvidéki Újság 1942. július 20-i számában egy terjedelmes cikk foglalkozik a csereháti járás zsidó birtokosainak földjüktől való meg fosztásával. Ez Jánokon csak egy személyt érintett.

A II. világháborút megszenvedte a Bódva-völgye. A Jánokról bevo nult katonák közül húszan haltak meg. Tíz jánoki zsidót elvittek gettó ba, akik közül egy sem tért vissza. A front útjába kerülő Jánok károkat szenvedett, majd a szovjet hadsereg több hétig tartó jelenléte nyomta rá bélyegét a falu mindennapjaira. Különböző időpontokban tíz magyar f iatalembert el is hurcoltak. Csehszlovákia újjáalakulását követően a magyar lakosságot, köztük a jánoki magyarokat is érzékenyen érintet ték a politikai döntések nyomán bekövetkező változások. A reszlovaki záció idején néhány családot Magyarországra telepítettek, helyükre magyarországi szlovák családok költöztek. Csehországi kényszermun kára Jánokról nem vitték el a lakosokat, de a bevonuló katonákat bün tető táborokba helyezték, bányákban kellett dolgozniuk. A fiatalok kö zül többen önként vállaltak munkát a csehországi iparvidékeken. A II. világháború után nagyszámú szlovák betelepülő érkezett a településre.

1949-ben a falu nevét Jánokról Janíkra változtatták. Az utak átala kultak, burkolták őket. 1954-ben a villamosítási program elérte a tele pülést. 1955-től a helyi CSEMADOK is működhetett, amelyben 2 táncs csoport, vegyes kórus és színjátszó csoport is volt.

Jánokon a háború utáni időszakban egy magyar és egy szlovák is kola működött, 1978-ban a magyar iskolát megszüntették. A templom ban a szentmisék magyar nyelven folynak. .Jánok 1960-ig a Szepsi, ezt követően a Kassa vidéki járáshoz tartozott. Csehszlovákia megszűnését követően a Kassai kerület Kassa-vidéki járásához került.